Nemrég voltunk kétévesek, és eszembe jutott a születésünk. 2005. októberében jöttünk a világra testvéreimmel. Már nagyon hidegek voltak az éjszakák, és nekünk nem volt házikónk, ahová bebújhattunk volna. Anya a testünk melegével próbált minket életben tartani. Hamar megtanultuk, hogy örülni kell az apró dolgoknak is, úgy, mint a napi tej, amit anyu csak úgy tudott megadni nekünk, hogy ő közben teljesen lesoványodott. Mi szépen cseperedtünk, és egyre több élelemre lett volna szükségünk.

A gazdánk nem törődött velünk, sőt, ha közelebb mentünk hozzá egy kis simogatás vagy élelem után koldulva, akkorát rúgott belénk, hogy utána napokig fájt a helye. Néhány testvérünk nem élte túl a telet és az éhezést, szép csendben elaludtak. Anya még egy darabig vigyázott rájuk, aztán sorsukra hagyta a kis kihűlt testeket.

Szerencsére mi szabadon mászkálhattunk, így egy idő után már mi hoztunk Anyának az élelmet. Előfordult, hogy loptunk is a gazdánktól, aki ezért nagyon elvert minket. De mit törődtünk mi akkor ezzel, hiszen olyan éhesek voltunk!

Egyszer sok ember jött hozzánk. Nagyon izgatottak lettünk, hiszen nem tudtuk mi fog történni. Idegenek fogtak meg minket és raktak be egy ketrecbe. Nagyon meg voltunk rémülve. Menekülni akartunk, harapni, futni, bármit, csak el innen. Kis idő múlva megálltunk, és amikor kivettek minket láttuk, hogy nagyon sok idegen kutya közé érkeztünk. Testvéremmel együtt beraktak minket egy helyre, ahol rögtön enni és innivalót is kaptunk. Annyira meg voltunk illetődve, hogy még enni sem mertünk, pedig korgott a gyomrunk. Összebújtunk és próbáltunk észrevétlenek maradni, amennyire csak lehet. Reszkettünk.
Néhány nap elteltével kiderült, hogy a menhelyen másmilyen emberek vannak, mint előző otthonunkban: megsimogattak minket, enni és innivalót kaptunk, és kedves, megnyugtató hangon beszéltek hozzánk.

Szép lassan megtanultuk, hogy az ember keze jó: élelmet és innivalót ad, nagyon finoman és jólesően simogat. Szeretettel a hangjában beszél hozzánk és nagyon jó érzés megnyalni a kezét. Szeretem, ha odanyomhatom meleg kezéhez az orromat. Mi nem tudtuk, hogy így is lehet élni. Pedig így van.

Ma már tudjuk, hogy elkoboztak minket, és az Elek-Ágh Állatmenhelyre kerültünk Tökölre. Szerettünk itt élni. Sok barátot szereztünk, és újra megtanultunk bízni az emberben. Tesómmal elválaszthatatlanok vagyunk, nélküle már nem tudnék élni, és ő sem nélkülem.

Néha jönnek emberek és egy-egy társunkkal együtt elmennek. Ez az örökbefogadás. Mi is mindig nagy izgalommal ugrálunk a kerítés mentén, hátha egyszer minket választ valaki. Ha a tesómat itt kéne hagynom, azt nem tudnám túlélni. Mi mindig is együtt voltunk, csak egymásra számíthattunk. Ha együtt mehetnénk valakihez, mi úgy, de úgy megvédenénk a gazdánkat, hogy sohasem kéne félnie senkitől és semmitől.

Néha álmodom. Azt álmodom, hogy jön egy ember egy kicsi gyerekkel együtt, és megállnak a kennelünk előtt. Egymás szemébe nézünk és megtörténik a csoda. Abban a pillanatban tudni fogjuk, hogy mi hozzájuk tartozunk, és soha senki nem választhat majd el tőlük. Odatartja majd a gyerek a kezét és mi megnyaljuk. Ő meg gyöngyöző kacajjal felnevet, úgy, ahogy csak az egészen apró embergyerekek tudnak: szívből, őszintén. Ekkor az ember is elneveti magát, és azt mondja: Na jól van, legyen ők ketten az új barátaink!

Erről álmodom…

Érdeklődni lehet Dundiról és Kócosról a 06/20/9577-181-es és a 06/24/479-016-os telefonszámokon, vagy személyesen a tököli Elek-Ágh Állatmenhelyen: 2316. Tököl, Petőfi tanya.